"Neked semmilyen igazi problémád nincsen!" ezt kiabálta, teljesen kikelve magából. Tágranyílt szemekkel bámultam rá. Hogy lehet, hogy nem érti. "Persze, hogy nincs" mondtam csodálkozva "ezért csinálok magamnak." Because I like the drama of it, you know. Aztán még habogtam arról, hogy én ezt nem akarom, meg hogy félek... "Félsz?! Te még soha életedben nem féltél! Tudod te milyen az, úgy igazán félni?!". Hogy én. Hogy én nem tudom. Az öcsém nem tudja, mit jelent félni, amíg meg nem próbál begépelni valamit úgy, hogy még nem száradt meg teljesen a körömlakk.
Akkor most bemegyek az egyetemre, egy csodálatos fonológia előadásra (nyami...), mert ez a dolgok rendje.

Anyukám dolgozatokat javít.

1. Mi a felvilágosodás?
A megvilágosodás felé vezető utat hívták felvilágosodásnak.

Tanár akarok lenni. Móka, kacagás, nem látod?

Természetesen én is úgy képzelem, hogy nem lesz ez mindig így. Úgy képzelem, hogy a dolgok egyszer csak elkezdenek úgy alakulni, ahogy megálmodtam őket. Jobb pillanataimban persze, és nem akkor amikor totális pánikban azt latolgatom, hogy leeshetne az az alma ott a fáról a domb tetején, és ahogy gurul lefelé lenne belőle egy óriási nagy lavina, ami neki megy a háznak és összedől az egész. (Meg olyanok vannak még hogy az a repülő rázuhanhat az irodaházra, a metró meg nyilván fölrobban vagy beszakad, de azt már tudod.) Ez majd akkor lesz, amikor felnövök. Lassan fogok beszélni, összefüggő mondatokban, talán még artikulálva is, és közben nem fogok gesztikulálni (mert addigra megszokom, hogy ráüljek a kezemre). Sőt, talán még az is lehet, hogy végig fogom gondolni, mielőtt kimondok (vagy leírok és elküldök) valamit. Csöndben maradok és figyelek, ha beszélnek hozzám, és nem fogok közben azon gondolkozni, hogy vajon nálam van-e a jojóm, és hogy a palotapincsiknek van-e farkuk. (És hogy a szőke nők tulajdonképpen miért festik feketére a hajuk tövét.) És nem fogok ezen gondolatoknak azonnal hangot is adni. Ami azt illeti, értelmes gondolataim lesznek, amik receptekkel, súrolószerekkel és virágboltokkal lesznek kapcsolatban, meg hogy el ne felejtsem felhívni a varrónőt. Sőt, értelmes munkám is lesz, reggel nyolctól délután négyig. Hétfőtől péntekig. Meg fogok tanulni időben felkelni és időben lefeküdni. Mindig tudni fogom a srácok szülinapját (és titokban a szivem fog megszakadni amikor kinőnek abból a korból hogy szinezni akarjanak velem). Reményeim szerint egyiküket sem fogom egyszer sem leejteni, vagy legalább nem a fejükre. És ha minden jól megy, és mindegyik életben van, mire a férjem hazaér (a kutya és az aranyhalak meg a hörcsögök is), akkor én úgy fogom érezni, hogy hurrá, elláttam a feladatom. Megtanulok mást is főzni a rizsen kívül, jó napot kívánokkal köszönni a csókolom helyett, normálisan kifesteni a szemem és olyan ruhákat fölvenni, amik illenek egymáshoz. És a takarítás sem lesz ilyen félelmetes, mitikus fogalom. Időbeosztásom lesz, becsvágyam meg céljaim meg minden. Nem kések el sehonnan és nem felejtem el befizetni a gázszámlát. És nem, nem fogok mesét nézni. Biztos, hogy nem.
Aztán majd sok-sok év múlva az unokkákkal fogom múlatni az időt a nappaliban a mafia wars-zal (mert addigra nyilván rájövök, mi az) meg a happy aquariummal (arról már tudom, mi az), és mind remekül fogunk szórakozni, mindenki túléli, pedig én csinálom a sütit (erre nagyon rá kell még gyúrnom). Szoval ott vannak körülöttem az unokáim (lesz egy egész csomó, és tökre fognak szeretni mert persze szuperjófej nagyi leszek), és már a negyvenedik pályán verem el őket, mint a rongyot (mert nem csak szuperjófej nagyi leszek, de übercool is. Komolyan. Kérdezd meg azt az unokámat, amelyik focizik, miattam nyerték meg a bajnokságot. Igen, mert az edzőjük nem ért semmihez, ráadásul alkoholista, a Margit is megmondta, a feleségével ugyanoda járnak fodrászhoz, hát muszáj voltam átvenni őket. Na hol tartottam). Tehát már a negyvenedik pályán verem el őket, mint a rongyot, és mind áhítattal néznek rám, mert tudják, hogy a nagyi most mindjárt kinyilatkoztat valami fontosat, mint minden délután, amikor nálam lógnak, én pedig egy jelentőségteljes pillantást vetek rájuk és azt mondom:
- Gyerekek, jegyezzétek meg jól: a nagyi azért vitte ilyen sokra az életben, mert sohasem zavartatta magát különösebben a valósággal.
Aztán, mielőtt kitörhetne az éljenzés, felemelem az ujjam és azt mondom:
- Ugyanakkor, gyerekek, és ezt jól jegyezzétek meg: a nagyi azért volt ekkora vesztes és azért követett el egy csomó orbitális fasságot egy csomó hibát, mert sohasem zavartatta magát különösebben a valósággal.
Ennél többet nem nagyon tudnék nekik adni, azt hiszem.

- Az ő szobáját kitakarítani?! Hát, én már meszeltem istállót...

Együtt kéne laknunk a húgommal.

Édes Istenem, tudom hogy nagyon elfoglalt vagy, most hogy van ez a világválság, ott keleten se férnek a bőrükbe, meg a Blahán is leszedtek egy galambot a huligánok, szoval nem biztos, hogy ráérsz. Csak azért hívlak, hogy megmondjam, azt a dolgot ott a vizsga előtt egyáltalán nem gondoltam komolyan. Nem hiszem azt, hogy gyűlölsz, különben másmilyenre teremtettél volna, és akármit is mondtam, esküszöm nem gondolom, hogy te vagy a hibás mindenért. Nos, mindenért biztos nem. És nem hiszem azt sem, hogy a menstruációt azért találtad fel, hogy büntesd a nőket (és ez a hasgörcs sem azért van, mert 6 éve nem gyóntam). És azért sem hibáztatlak, mert balkezes vagyok, vagy mert tériszonyom van. A Gyuri atyát meg tök véletlenül nevettem ki, dehát azt tudod ("Anna, hihetetlen. A mai fiatalok... nos, igen...az esküvő előtt... hát... együtt élnek! Azt hiszik, nem találom ki, dehát ugyanaz a címük." Bizony, Gyuri atya eszén nem jársz túl, nehogy azt hidd). És én tényleg meg akartam menteni a galambokat ott a dómnál. És szerintem a pápa rendes ember. Csak nem kap teret. Miért ne lehetne az afrikaiakat arról győzködni, hogy ne használjanak óvszert, aids meg 500 millió árva ide vagy oda. Majd kétszer is meggondolják. Oh, és én is szilárdan hiszem, hogy Jézus nem küldte a pokolba Júdást. A magyar foci meg veled is döglődne (miattuk, nem miattad, de tényleg. Jobb, ha kimaradsz belőle). És tudom, hogy nem voltam ott az éjféli misén, de gondoltam rá. Hú, és mielőtt elfeljtem, tegnap adtam pénzt a hajléktalan néninek. Miután megbotlottam benne mert nem vettem észre, de te tudod, hogy egyébként is adtam volna. És azt se felejtsük el, hogy novemberben magamtól kisúroltam a fürdőszobát, pedig senki sem mondta (nem mintha a látvány nem beszélt volna magáért). És a héten egyszer elmosogattam. Ebből is láthatod, hogy valahol titokban egy rendes lány vagyok. Vagy legalább igyekszem. És azt sem mondhatod, hogy állandóan a kéréseimmel zaklatlak, mert pl Gerard Butlerért is csak egyszer szóltam, és még mindig milyen türelmes vagyok. A szomszéd néni halálát kívánni pedig butaság volt, sokkal viccesebb magam alá húzgálni a széket hajnali kettőig és hallgatni, ahogy veri a rácsot mint az őrült. Én ezt érte teszem, persze. Nincs senkije szegénynek, aki foglalkozzon vele. És tudod mit, mostmár pónim is van, kettő is, igaz, kissé mások, mint egy valódi póni, de ebből is látszik, hogy megint jobban tudtad, mert félek a lovaktól (és minden mástól).  A világuralom meg még várhat, amíg eldöntöm, hogy most akkor világosbarnára fessem-e a hajam, vagy sem. De egy valami mégis. Bár nem szeretnélek terhelni. Tudom, hogy sok dolgod van meg minden. Szoval felejtsük el az Oscar gálát, amugy is szar beszédet írtam. De ha lehetséges lenne, mégis, valahogy, ha csak egy kicsit, egy egész picit kevésbé lennék önmagam. (Tudom, hogy nemrég még a szerepválságom miatt pampogtam, meg hogy nem tudom, ki vagyok, de azóta meggondoltam a dolgot.) Vagy ha legalább nem lennék olyan kontrasztosan önmagam, másokhoz képest. Könyörgök. Intézd el valahogy. Különben kénytelen leszek vitatkozni veled. Téged pedig senki se mer úgy igazán felmérgesíteni, szoval hadd ne kelljen odamennem.  De a világért sem szeretnék fenyegetőnek hangzani. Ezzel  nukleáris háborúval a fejem fölött meg minden.  Azért nézz utána, légyszi. Ja igen és vigyázz anyura meg apura és a kisöcsémre, kérlek. (A kishúgomra nem kell, kinéztem a fölsőjét és a kisszemét úgysem adná kölcsön.) Hívj vissza, ha megkapod ezt. Köszi.

Nem tudom, mennyire vagyok egyedül az érzéssel, ami azzal jár, hogy sikerült a nevemet egy egészen új definícióvá tenni valamire. De az igazat megvallva mindig is vágytam rá, hogy legyen stílusom. Persze végig sem gondoltam és már éreztem, hogy pontosítanom kéne. Kibaszott megfogalmazás.

Van ez a szokásom, hogy a világon mindenből káoszt csinálok (magamból meg hülyét, de az alap), aztán elegánsan lehuppanok a romok tetejére, keresztbe teszem a lábam és megigazítom a szemfestékem. És mindenkinek azt mondom, hogy szándékosan csináltam (így szállok le).
Annyira, annyira imádom, amikor nekem vagyok kínos.
Csinálhatnék valami rosszabbat. Megkérhetném a főnököm kezét például (arról mindig azt hiszem, hogy vicces), irigylésre méltóan szarul kezeli a dolgot. Egyből rájönnék, hogy ahhoz képest most mennyivel jobban éreztem magam. Persze meghagyhatnám teóriának, és örülhetnék, hogy nem így van.
Várjunk csak, fölfelé jövet dühösen és köszönés nélkül akartam elviharzani (ohohó, imádom ezt a szót, már a megfogalmazás is milyen jól cseng) a biztonsági őr bácsi előtt (mert utáljuk egymást), de magassarkú volt rajtam, kiment a bokám és a pultjában támaszkodtam meg, hogy ne essek pofára.
Ahh, működik.
Vajon látszik-e, hogy a vizsgaidőszak végeztével mennyire nincs mit csinálnom.
Ma életemben először volt az, hogy a metrón becsuktam a szemem, nagy levegőket vettem és azt mantráztam hogy robbanjunkfellégyszirobbanjunkfelrobbanjunkfellégyszirobbanjunkfelrobbanjunkfel meg hogy szakadjonbeszakadjonbeszakadjonbeszakadjonbe, és erre még csak egy kurva petárdát se robbantott fel mellettem senki. És nem álltunk percekig az alagút közepén két megálló között. Ezek után beszéljen nekem valaki a balszerencséről.
Vajon másokat is ugyanannyira aggaszt-e, hogy ennél már csak hülyébb leszek. Vajon vet-e ez fel további kérdéseket. Vajon. (Semmi esélyem a normális életre. Mostmár hivatalos.)

Jó, ha a társadalmi konvenciókat vesszük, akkor tényleg nem takarítok túl gyakran. Statisztikailag a soha az túl erős, mert pl a szülinapom környékén szoktam.  Meg néha nyár végén, amikor jön a szeptember. Meg így február elején amikor jön a... a február. Szerintem ez tökéletesen rendben van így, a társadalom mégis próbál meggyőzni az ellenkezőjéről. Főleg a társadalomnak egy bizonyos szegmense, ami alatt a családomat kell érteni. Szerintük ez konfliktusforrás (szókincsem legújabb gyöngyszeme, nemrég tanultam), mármint ahogy a szobám kinéz. 23 évi kemény munkájuk van bennem, mostmár eljutottunk odáig, hogy a szüleim egyáltalán nem használják a felső szintet, a tesóim meg becsukják a szemüket, amíg kimennek az erkélyre. Viszont mostanában (eftör éj lát áv bréjn-tingz inszájd máj hed) kezdtem rájönni, hogy nem takarítottam szeptemberben, sem karácsonykor, a szülinapom meg még messze van...
Ezért tegnap fogtam magam, vonatra ültem (este hatkor), haza mentem és kitakarítottam a szobám. Úgy éjfélig (there's a right time for everything. Meg mert most volt kedvem). Még a ruháimat is szortíroztam. Bizony (van az a pont, ahol már nem tudod megkülönböztetni hogy melyik tiszta és melyik nem, bár szerintem ez már több, mint amire adott esetben kiváncsi vagy). Erről mondjuk jobbnak láttam egy sms-t írni az anyámnak, főleg mikor láttam, hogy a szennyes kosár kicsi, és az ágya is, amire lehánytam a maradékot...
"Hey Mom, figyi, az van, hogy levittem a szennyest a szobámból. Szoval majd ne ijedj meg."
Erre kaptam a választ pár perccel ezelőtt, bár szilárdan hiszem, hogy az anyám valahol a lelke mélyén azért szeret engem.
"Elmész a francba."
Ezeknek semmi se jó.

- Ahogy mentem tegnap a Kaziba, elképzeltelek, hogy milyen lennél, ha mentálisan minden rendben lenne veled. Azt kell mondjam, nagyon tetszett, amit láttam. Remélem, hamarosan eljutsz oda, hugi.

Hát, köszi, végül is.... Valahol azért jó érzés, hogy az öcsém szerint inkább belül kezdődnek a problémáim.

Évike:mesélj hogy s mint vagy?

öcsém: soha többé nem veszem fel a telefont, az tuti.
én: miért, mi történt...?
öcsém: hívott a K-né. Hogy tudom-e, mi volt a neve annak az írónak, aki most meghalt, és hogy miről szól a Zabhegyező.
én: és ez fontos volt neki, mert...?
öcsém: mert keresztrejtvényt fejt.
én: és híres amerikai író, nyolc betű, vízszintes?
öcsém: azt mondta, ő nagy keresztrejtvény fejtő. ez fontos neki. ha esetleg felmerülne, nem szeretné elhibázni.

szerintem nem véletlenül nem kezdett el nálunk dolgozni, ott mindennap ilyen nénikkel kéne beszélnie. ha szerencséje van, még süketek is.

What is there to say
In a world so grey
Why oh why oh why are we singing it anyway

Nem nagyon szoktam szembenézni a dolgokkal. Ilyen például a szakítás. Az a borzalmas, szívszaggató pillanat, ami örökre megmarad, ahogy megnyomod az üzenet küldése gombot... És amikor engem rúgtak ki, egy hónapig nem nyitottam meg az inboxom mert nem akartam látni a levelet.
Már újra szerveztem fejben az életem. Legalább lesz időm végre rendesen megtanulni németül (amit utálok, de ez most mindegy). A Máté azt mondta, legyek ötvös, ami nem is rossz ötlet, de azt is mondta, hogy ha bejön, akkor részesedést kér. Ezen még gondolkoznom kell.
És nincs más hátra, felelősséget kell vállalnom a dolgokért. Ezért otthon bevallom, hogy terhes vagyok. Vagy megkérem Mót, hogy játsza el a leszbikus szeretőmet.
Nem fair. Erre tanultam. Komolyan. Mert még ha nem érdekelt volna. De baszki, nem ettem, nem aludtam, sírtam, minden bajom volt és  néha azon gondolkoztam, hogy le kéne ugrani valahonnan. Pasik miatt bezzeg évek óta nem készültem ki ennyire, pedig ahhoz vagyok szokva.
Hogy lehet ilyen szemét az élet. Tényleg nagyon akartam ezt.
Mi a francnak nyissam meg az etr-t. Nem akartam látni. Egy elhagyott tanegység, amit kivételesen nem én hagytam el, hanem fordítva. Hajnalig csak járkáltam fel-alá a gép előtt. Meg kéne nézni. Tényleg meg kéne nézni.
Aztán úgy döntöttem, hogy erős leszek.
Tehát fölhívtam a Monát, hogy lépjen be az etr-be, és nézze meg nekem.
Addig feküdtem az ágyamon, és azon gondolkoztam, ha pasi lennék, még mindig elmehetnék betont keverni.
Felnőtt ember vagyok, vagy mi (vagy nem).
És erre kiderült, hogy átmentem.
Just when I got used to the  idea.

... és akkor mentem fölfelé a mozgólépcsőn az Astorián, már 34 órája nem aludtam, és fölhívtam az öcsémet telefonon, hogy beszéljek valakivel aki nincs teljesen kikészülve és viszonylag józanul gondolkodik, és azt visítottam hogy
- NEM HISZEM EL, HOGY MINDENNEL KÉSZ VAGYOK, CSAK AZZAL A KIMONDHATATLAN, LEÍRHATATLAN, NYOMDAFESTÉKET NEM TŰRŐ IRODALOMMAL NEM!!! HOGY LEHET VALAMI EKKORA SZAR, EZT MÉG AZOK SEM ÉRTIK AKIK ÍRTÁK!!!!
és ez volt az a pillanat, amikor a vizsgáztatóm derűsen, fürge léptekkel elsétált mellettem az aluljáróban, én pedig arra gondoltam, hogy nem is a legnagyobb baj velem hogy az irodalomhoz segghüje vagyok...

huh. juj. ajaj. ajajaj.

kellene egy b-terv most komolyan. milyen kár, hogy modellkedni túl alacsony vagyok. a sakkcsapatba meg magas.

nem baj, úgyis mozgalmasra akartam az emlékirataimat, legalább lesz benne dráma is.

hétvégén egy józan pillanatom nem lesz basszameg. (ezért vagy azért, érted.)

- Demoralizálom magam. Folyamatosan demoralizálom magam - motyogja öcsém fel-alá járkálva a nappaliban. Amikor elfárad, hanyatt fekszik a szőnyegen.
- Eluralkodik rajtam a tanult tehetetlenség - suttogja a mennyezetet bámulva.
Lefekszem mellé a földre, mégiscsak jobb ketten kétségbeesni.
- The horror... the horror - hörgöm együttérzően.
- A halál ötven órája - vonja le Lance a következtetést.
- You have noooo idea, how long this story is - morgom én.
Rám néz, aztán föltápászkodik.
- Mindegy, egyébként is valami szakmát akartam tanulni - és határozott léptekkel elindul fölfelé a lépcsőn. - Emlékszem milyen jó volt, nyáron a betonkeverő mellett. "Min gondolkodsz Lacika?" "Azon, hogy létezik-e olyan zombi, aki érti a másodfokú tudat elméletet". Utána egy lapáttal kergettek végig a telken.
- The horror, the horror - morgom továbbra is, visszaülve a gép elé. Próbálom dúdolni, nehogy elfelejtsem. A Heart of Darknessel meg lefejezett feleségekkel fogok rémálmodni. Meg kibaszott vP-kel, de az alap, még jó, hogy hangtan most nincs.
- Nem értek semmihez! - kiabálom föl boldogan, mintegy beletörődve, hogy már megint kurvára egy lapon van minden. Kaland az élet, főleg az enyém.
- Nem baj - mondja Bro - mosoly és optimizmus, ez a lényeg.
Az esélytelenek nyugalmával fújok néhány buborékot, az engem mindig megnyugtat, és hallom, ahogy Lance a széket maga alá húzva megint elkezdi dúdolni, hogy kismajom.
Az vajon hogy van, hogy a vizsgaidőszak végére hüjébbek leszünk, mint voltunk.

"Mi van veled viragszalam? Eltuntel mint nagyanyam protezise a babfozelekben! Elrabolt egy antiszoc mocsari poszata v mi?"

Tök jó érzés, ahogy a húgom törődik velem. Vagy csak feltűnt neki, hogy csönd van.

cause i need the rest
i need the rest
i need the rest

mondjuk mostmár vége lehetne. tényleg. jaésigen, új kedvencem van. yay.

és persze szarban van a haza, de rájöttem, ha nem akarok valamit nagyon de nagyon kétségbeesve, akkor nem is érzem igazán, hogy élek.

tudom, hogy drukkolsz, köszi.

most megyek és hányok egyet elolvasok még négyszáz oldalt (nem).

Elmegyek vizsgázni, a gyomrom összeugorva, a szivem a torkomban, és azon gondolkodom, eljön-e az idő, amikor nem lesz bennem az az érzés, hogy megfogokhalnibiztoshogymegfogokhalni, és hogy vajon aki azt mondta, hogy csendesítse le gondolatait, lélegezzen mélyeket, az vajon teljesen idióta volt-e. Az én gondolataimat lecsendesíteni... engem sem lehet lecsendesíteni. Szerinted mi lehet a fejemben. Egyébként meg aki azt állítja, hogy neki sikerült lecsendesíteni a gondolatait, az hazudik. (Tudod, mint a nők, akik azt állítják, hogy nekik mindig van orgazmusuk.)
A Gólyavár ajtajában ott áll Bernát. Én mindig örülök, ha látom, de úgy érzem, még soha nem örültem neki ennyire. Rá vigyorgok és elkezdek beszélni, fogalmam sincs miről, de egészen jól viseli, nem először lát. Ahogy befelé megyünk, egy pillanatra megáll, azt hittem eszembe jutott valami, mondja bizonytalanul, de már elmúlt. Abban a pillanatban már tudom, hogy kizárt dolog, hogy ma valami rossz történjen, egyáltalán már önmagában az kizárt dolog hogy valami olyan szörnyen és helyrehozhatatlanul rossz legyen. Bernát soha semmiből nem csinál nagy ügyet. Nem is a vizsgáról beszélünk, hanem James-ről, meg Encsikéről (lehet hogy nem így hívta, már elfelejtettem), meg arról, hogy Ward mennyire szereti a saját hangját hallgatni.
A vizsgán egyébként Newson meg LAP lelkesen társalognak valamiről, már csak a Nádasdy hiányzik, elborzadva nézem őket, ugyan mi a fenéről beszélhetnek. Nyelvészet előadásokon mindig arra gondoltam, hogy nekem ennyi erővel egy fogkeféről is beszélhetnének. Nyelvészek. Akiket mindennap kiengednek. Érthetetlen.
Délután találkozom a zAdriánnal. Jó ideje nem láttam. De sosem éreztem úgy, hogy eltűnt volna az életemből. Vannak emberek, akik mindig ott vannak. Akkor, amikor kell. A zAdriánnal leeveztünk 160 kilométert egyetlen nap alatt. És utána ketten visszahoztuk a négypárt Csepelre valahonnan a Margitszigetről. Tartotta a hajam miközben hullarészegen hánytam. Aztán a karjában elcipelt az öltözőig, ahol lerakott egy padra, hogy engem ne hányjanak le mások hullarészegen. Ez nagy szó. Mert nehéz vagyok. (Heavy or difficult, do you see the difference here.) Csak furcsa, hogy van, aki látott mindent. Látott nagyon készen, sírni, hányni, hisztizni, úgy igazán hisztizni, és mindeközben egyszer sem pofozott meg (fogadok, hogy szeretett volna). És nem utolsósorban eljön velem teázni, ha hívom.
Szegedről beszélgetünk, a Budapest-Bajáról, meghát neki is elmondom, hogy a Xuxa egy segg, de nem vagyok benne biztos, hogy meggyőzöm. Hirtelen megfogja a kezem, és tudom, hogy a francia manikűrömet vizsgálgatja. Elbasztam, jó?! Hát el, mondja egy megértő mosollyal, de messziről nem látszik. Viszont most is annyit beszélsz, mint régen, teszi hozzá, ami szerintem nem igaz. Ő beszél keveset. Ami az én esetemben egy tök jó párosítás lenne, de ha hagynám őt hallgatni, akkor beállna a kínos csönd, és azt ne. Rám vigyorog és azt mondja, velem a kínos az szóba jöhet, a csend az viszont soha. Ez vicces, de azért megpróbálom fellökni.
Kitalálja, hogy menjünk moziba. Ő mostanában spontán. Én nem, de ha motiválnak, miért ne. Na mit nézünk meg, na mit. Pontosan. Fenntartásaim vannak, nem Guy Ritchie miatt, mert szeretem a filmjeit, de ő meg Sherlock valahogy... lehet, hogy Madonna az oka, de akkor sem hiszem, hogy az ész veti fel az ürgét. És Sherlockot ne... Ráadásul szinkronos. Ami ugye megint csak egy olyan dolog ebben az országban, amit inkább nem kéne csinálnunk. Aztán hátra dőlök és arra gondolok, miért ne, nagyobb hülyeséget is csináltam már.
Az első jelenet kicsit furcsa, talán a szinkron miatt, talán ahogy indul az egész, de aztán rájövök, hogy ez zseniális. Ez zseniálisan Guy Ritchie, és Guy Ritchie pontosan ilyennek képzelte Holmes-ot. Persze magamhoz hűen Watsonba leszek szerelmes, nem szeretem a főszereplőket (csak ha Gerard Butler, de ő a középpontban is háttérben marad), és azzal a konklúzióval sétálok ki a teremből, hogy ezt a filmet le kell töltenem. És ha nullhipotézisként felvetem, hogy valakinek mindig igaza van, akkor tartom magam a nullhipotézisemhez.
Remélem Guy Ritchie Jézusról is csinál majd filmet. Alig várom.
Hazafelé jellegtelen történetekkel szórakoztatom a zAdriánt, amiket következetesen úgy kezdek, hogy tavaly a furulyatáborban, de pókerarccal állítja, hogy nem zavarja, és direkt kellett így satufékeznie a lámpánál, hopp ez itt egy kanyar, bocs hogy beverted a fejed megint a műszerfalba. Ő is régi játékos.
A nap végére egy kicsit olyan érzésem van, hogy ez a világ tulajdonképpen jó úgy, ahogy van.
Most pedig lefekszem és azzal a tudattal próbálok meg elaludni, hogy végül mégsem basztam el az életem teljesen.

The early worm catches the bird.

Hajnali négy tájékán van az a belenyugvás, amikor már kétségbeesni is fáradt vagy, és jön a letargia, de azt legalább leszarod. Na és ha megbukok.

You know what, paybacks are bitches. So not fair.

(Ha egy alapvetően rendes lány lennék, akkor is pánikolnék. Ilyen a természetem. Quiet unless excited or tensed. How about both. Taking my chances. Always. Taking my chances. Vajon tudnék-e élni enélkül. Valószinűleg nem. Különben megpróbálnám.)